Játék a tűzzel

„ Vigyázzunk – írta Juhász Gyula - , hogy ki ne halljanak az éneklő népek, a mítosz –alkotó népek, a képíró-asszonyok és faragó emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak.”

A népművészet bővebb értelemben átfogja a népköltészetet, a népzenét, a népszokásokat, néptáncot, szűkebb értelemben a tárgyművészetet, a hétköznapi emberek munkából kiemelkedő ÖSZTÖNÖS tevékenységét, a népi díszítőművészetet.

Főleg a paraszti életközösség sajátos kifejező eszköze, a tanyák, falvak lakóinak ízlését, vágyait tükrözi. A népművészet tárgyai mindig használati célt szolgálnak; formáikkal, színeikkel és díszítéseikkel fejezik ki egy adott tájegység, népcsoport vagy kisebb közösség ízlését.

A népművészet tovább él a városokban, a faluról a városokba költöző munkások tovább folytatják a faluról hozott művészi tevékenységüket.

A népművészet gazdag formakincséből merítenek és tanulnak az iparművészek is. Az is mutatja a népművészet párbeszédét a „kor aktualitásaival.”

NÉPMŰVÉSZET: az egymásra utaltság vallása
E párbeszéd folyamán a népművészet is merített a történelmi stílusok formavilágából, hiszen sok falusi mester dolgozott nagy építkezéseken (kastélyok, templomok) és sok falusi ember volt bejáratos uradalmi birtokokra.
Így ötvözi magában a népművészet az állandót, a maradandót a változóval.

A népművészet is kétféle:

Városi, mezővárosi, tanult, céhes iparosok

Főként falun élő, de mindenképpen a hagyományozódás útján kéziiparosok, illetve a maguk és környezetük számára alkotó parasztok, pásztorok.

A két alkotói kör nem csupán technikai tudásában és tanultságában tér el egymástól, de sok esetben az általa alkalmazott ornamentális rendszert illetően is.

A népművészeti tárgyak szépségének, tökéletességének részben az a forrása, hogy az ember saját maga használatára vagy számára fontos, közelálló személynek készítette és ezért kerülte a csalást.

„ A történelemben a vas termelése a vívmányok vívmányának számított, olyan felfedezésnek, amelynek nincsen párhuzama, amellyel egyenértékű teljesítményt nem ismerünk, s amely mellett minden más találmány és felfedezés jelentéktelennek vagy legalábbis alárendelt jelentőségűnek tűnik. A vasolvasztás felfedezésének köszönhetjük a fémkalapácsot és az üllőt, a vasból kovácsolt kardot, a fejszét és a vésőt, a vaspapuccsal ellátott ekét, röviden a művelődés alapeszközeit.
A vaseszközök hiánya hátráltatta az emberiség fejlődését. Meg is rekedt volna fejlődésében talán napjainkig is, ha ezt az akadályt a vassal nem sikerült volna leküzdenie.” – ezt írta róla L.H. Morgan: Az ősi társadalom c. művében.

A kovácsolás története szorosan összefügg más művészetek történetével, de legközelebbi” rokona” az építészet. Eleinte alárendelt szerepe volt az építészeti emlékekben, de később egyenrangú helyet érdemelte ki, hála „néhány” hozzáértő ember fantáziájának és kalapácsával, kik a rideg, merev vasból művészi alkotásokat hoztak létre.

A vaskovácsolás története háromezer évvel ezelőtt kezdődött. Az ókori népnek még kőszerszámokkal munkálták meg az ércből nyert vasat (bucavasat), és ebből még csak a minimális szükségletek kielégítésére alkalmas eszközöket készítettek. Ekkoriban a bronz már ismert volt, de alapanyaga, a réz és az ón kevés helyen volt megtalálható, és mivel az ón ára az ezüsttel vetekedett, ezért csak a gazdagabb réteg használhatta. Miután lassan felismerték a vas szilárdságát, ezután a szerszámokat is ebből készítették: megszületett az üllő és a kalapács.

Az ókorban és a korai középkorban az olvasztókat és kovácsműhelyeket erdős völgyekbe telepítették, mivel a víz erejét még nem tudták kihasználni és az olvasztáshoz szükséges hőt még faszénnel állították elő. Ekkor még csak a felszín alatt húzódó gyepvasércet ismerték, melyet ásóval, kapával termeltek ki és földbe süllyesztett, agyaggal tapasztott, félgömb alakú olvasztógödörben olvasztottak. Mivel a faszén hője kevés volt a vas folyékonnyá válásához, ezért a gödör alján, salakba ágyazódva szilárdult meg. Ezt újra hevítették és üllőn, kovácsolással távolították el a salakot. Később ezeket az olvasztógödröket falazással fejlesztették,így létrejöttek a bucakemencék. A kelták kéményszerűre magasították, így rájöttek a természetes huzat fontosságára. Ezután, ha tehették hegyoldalba építették a kemencéket,hogy kihasználhassák a természetes légmozgást. Később ezt mesterséges fújtatással váltották fel. Nagy fejlődést jelentett a XII.- XIII. század, mivel sikerült a fújtatók működtetésére befogni a víz erejét és így lehetőség nyílt nagyobb kemencékben, magasabb hőfokot elérni és így cseppfolyóssá tenni a vasat. A nagy széntartalmat többszöri hevítéssel csökkentették. Az első megolvasztották a XV. században tűntek fel a Rajna –mentén. A faszéntüzelést a XVIII. században felváltotta a koksz, 1860 körül pedig a Bessemet-, Thomas-, illetve a Siemens-Martin eljárással kezdetét vette a vaskohászat nagyipari korszaka.

A korai vasművesek a bucavasból kalapálással alakították ki a félkész termékeket: lemezek rúdvassal, stb. Az i.sz. III.-IV. században fejlesztették ki a dróthúzót. Két vagy több vas egymáshoz erősítésének legősibb módja a tüzikovácsolás de már az ókorban ismerték a szegecselést is. A vas forrasztását (két fémdarab összeerősítése izzítás közben fémes kötőanyaggal ) már i.e. 600 körül alkalmazták.
A XVII. században már vízi erővel hajtott hengerműveket is telepítettek a kalapálómalmok mellé. A XVIII. században elterjedt gőzgép alkalmazásával lehetőség nyílt jó minőségű, félkész termékek előállítására.

Nézzünk be a kovácsműhelybe:

a kovácsműhely egyik legfontosabb tartozéka a kovácstűzhely, melyben a vasat hevítik. A tűzhely lehet falazott vagy lábonálló (tábori), de biztosan van felette egy tölcsér alakú kürtő, mely az égésterméket a kéménybe vezeti. Az égéshez szükséges levegőt régen fújtató szolgáltatta (kézzel, lábbal működtetett), manapság ventilátor az elterjedtebb.

A következő s talán a legjellemzőbb eszköz a műhelyben az üllő.
Két fő fajtája:

- francia típusú: kétszarvú, egyik hengeres, másik szegletes
- német típusú: egyszarvú (hengeres). A másik vége szegletes oldallal zárul.

Az üllő egy földbe süllyesztett fatuskón áll, a tűzhely közelében. Itt, a tűzhely közelében helyezkedik el a satu is, háromszöget alkotva egymással.

További nélkülözhetetlen szerszámok:

tűzi fogók: különböző hosszúságban és változatos kialakítású csíptetőrésszel. Alakjukat a munkadarab formájához és méretéhez alakítják.

Üllőbetétek: sokféle célra használják őket, az üllő négyzetes lyukjába helyezve. Soknak van ellendarabja, többnyire nyéllel ellátva.

kalapácsok: sokféle alakkal (kézi-, szegecselő-, erező-, vállazó-, nyújtó-, simító-, domborítókalapács), és több méretben (egykezes, kétkezes)

Mérőszerszámok, vonalzók, metszőszerszámok, rajzoló-, jelölőeszközök.

Kovácsoláson általában a vasnak izzó állapotában kalapálással végzett megdolgozását és az ebből adódó formaadását értjük.

Fő mozzanatai a következők:

Nyújtás: Ha az izzó vasat sz üllőre tesszük és ráütjük, kétféle változás lép fel az anyagban. A vastagság csökken, a szélesség és hosszúság pedig nő.

Zömítés: A nyújtással ellentétes művelet, mellyel az anyag keresztmetszetét növeljük, hosszát csökkentjük.

Vállazás: Az anyag keresztmetszetének hirtelen, átmenet nélküli csökkentése. Végezhetjük vállazókalapáccsal vagy az üllő szélén.

Hasítás: Az anyag testének részbeni leválasztása.

További műveletek: csavarás: az anyagot a saját hossztengelye körül megcsavarjuk.

erezés: változó hosszúságú, szélességű, mélységű és alakú árkokat, vájatokat készítünk az anyagba. Fajtái: mélyített, duzzasztott, domborított.

trébelés: hidegdomborítás

faragás: hidegmegmunkálás

A népi vasművesség

A népi vasművességben fontos szerepet játszott a funkció. Elsősorban használati tárgyakat készítettek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a mindennapi életben. A falu kovácsa készítette a mezőgazdasági szerszámok, eszközök nagy részére és sok háztartási eszközt. A konyha felszerelésében is nagy szerep hárult a kovácsolt eszközökre: tűzszerszámok, fali akasztók, tüzikutya, lábastartók, stb.

A funkcionalitás a fő cél,de mindig találtak alkalmat arra is, hogy díszítéssel tegyék a tárgyakat tetszetősebbé, személyesebbé. A konyhai eszközök közül az ostyasütő lapátok díszítése például már-már ötvösmunka volt.

Ezeken a családi címerektől kezdve mesefiguráig minden fellelhető volt. szintén a kovácsok tevékenységi körébe tartozott a patkolt tojás is, mely népi vasművességünk jellegzetes, de sajnos viszonylag ritka emléke.
Sokszor csak egyszerű vonalas díszítéssel vagy poncolással (apró pontokból álló, vonalszerű rajz) „szépítettek”, de gyakran előfordult, hogy már a tárgy alakját, formáját is művészi szempontok szerint alakították.

A falusi mesterek rendkívül fogékonyak a szimbólumok iránt, gyakran alkalmazták védőszentek alakját égi pártfogókat, Krisztus szimbólumaként a fiókáit saját vérével tápláló pelikánt. Sok szélkakas került házak, templomok tetejére szakrális jelentéstartalommal. Gyakran használtak a népies motívumok mellett bonyolultabb jelképeket, mitikus varázsjeleket, védőszimbólumokat. Mivel a kor népe a napnak mágikus erőt tulajdonított (erő a vetéshez, az élethez), ezért kedvelt motívum volt a termés gyarapodását elősegítő mágikus ornamentikával. Gyakori volt a kígyóábrázolás is, mivel a népi hitvilág természetfeletti erőt tulajdonított neki.

A használati tárgyak mellett azért készültek olyan tárgyak is a falusi kovácsműhelyekben, amelyek alapvetően csak díszként szolgáltak. Ilyenek voltak például a nádtetős házakra helyezett kovácsolt oromdíszek. Ezeket különféle állatok, virágok képével, alakjával díszítették, de gyakran alkalmaztak rájuk emberalakokat is. A temetői sírkeresztek is sok lehetőséget adtak a mestereknek díszítő kedvük kiélésére. Itt jellemzően a csomópontból sugárirányba kiinduló díszeké volt a fő szerep. Sok helyen (pl. Zala megye) készítettek az utak mentére vagy a falu végére kereszteket, melyeket lemeztetővel láttak el és kis csengettyűket akasztottak rájuk, hogy elűzzék a gonosz szellemeket és a rossz időjárást.

Sok mintát, formát lestek el a történelmi stílusok alapján készült templomi, városi, főúri alkotásokról. Ezek hatása változó időeltolódással jelentkezett a népművészetben, de sok motívum került így átgondolva, más „előadásban” a falusi házakba. Szélsőséges esetekben több nemzedék váltásával jelentkeztek az egyes stílusátvételek és jól megfértek egymással a tegnapi, a több évszázados és a még ennél is régebbi múlt formái.